Első lépés

Nos, eljött az idő,hogy hozzálássunk a kisbabánk jövetelének az előkészületeihez. Sok volt a teendő. Az első és a legfontosabb annak az orvosnak a megtalálása, akire rá lehet végre bízni egy ilyen felelős és nehéz feladatot.
Azt hiszem Papp professzor személyében megtaláltuk. Múlt hétfőn össze is varrta a méhszájamat illetve ez nem az egyszerű méhszájösszevarrás azt hiszem, hanem valami sokkal biztonságosabb. Jövő hónapban elkezdhetjünk szedni a magzatvédő vitaminokat és a folsavat és a következő menzeszemnél pedig elkezdjük a stimulációt is :))
Nagyon nagyon várom és fel vagyok készülve rá. Nem tudom, ismeri e azt az érzést valaki, mikor élvezed a napi két injekciót heteken át, mert annyira bízol a hatásában. :) hát én ilyen vagyok és Jancsi a legprofibban adja be őket. :)

Péntek 13..... :(((((

Igazi sikertörténetnek indult a miénk. 5 évvel ezelőtt megismerkedtünk és az idő múlásával egyre biztosabbak lettünk benne, hogy jó ez így nekünk örökre és miért ne jöhetne már egy kisbaba.  Egy év próbálkozás után kiderült, hogy Jancsinak a spermái "lusták", így nem érdemes húzni az időt a spontán teherbeesésre várva.
Bejelentkeztünk a János kórházba és mindenféle hosszú kivizsgálás után az AMH hormoneredményem alacsony voltára hivatkozva eltanácsoltak az állami szektorból. Persze mi nem adtuk ilyen könnyen és felkerestünk egy jó drága magánklinikát, mondván, hogy a kisbabánk minden pénzt megér és majd, ha nagyobb lesz nem veszünk neki annyi felesleges játékot maximum :)) és máris visszajön a pénz. Persze, ezt nem gondoltuk komolyan.
A Ciris klinikán az oly rossz leleteim ellenére hozzáláttunk a stimulációhoz, aminek eredményeként 6 pete kezdett el szépen növögetni. aztán végül kettő lett akkora méretű és minőségű, amit érdemesnek látott  Vass doktor a megtermékenyítésre.
  Altatásban vették ki a petéket,de a kettőből az egyik sajnos eltűnt menet közben. Gondoltuk sebaj, nekünk pont egy babára van szükségünk. Az eredményre két napot kellett várnunk. Alig aludtam aznap éjjel és vasárnap reggel lélegzet-visszatartva vártam a telefonhívást a kórházból. Sajnos nem voltak túl jók a hírek, mert nem kezdett el osztódni a két sejt, ami azt jelenti, hogy nem termékenyült meg.
Csepp elkeseredést sem éreztem, mert biztos voltam benne, hogy sikerülni fog. Ki kellett hagynunk két ciklust, hogy a sárgatest kiürüljön a petefészkemből de tavaly december 30.án belevágtunk a második stimulációba. Jancsi nagyon ügyesen adagolta reggel és este az előírt hormonokat. Jobban szúrta a szurikat, mint bárki valaha :)
Szinte ugyanaz lett az eredmény, mint az első stimuláció után. 6 pete , amiből kettő lett kellő méretű és a kivételkor ismét elveszítettük az egyiket. Január 21.én vették ki és termékenyítették meg az egyetlen de gyönyörű sejtünket és január 24.én kiesett a telefon a kezemből, mikor közölte a nagyon kedves biológus, hogy "gratulálok Márta, gyönyörűen osztódik!!! Éreztem, hogy nem lehetett ez másképp!!!! Azonnal körbetelefonáltuk a szüleinket és a barátainkat, hogy mindenki velünk örülhessen. :)))
Hétfőn, Január 24.én reggel kb 10 perc alatt vissza is tették a drága bébinket a pocakomba.
Két hetet kellett várnunk amit a lehető legnagyobb nyugalommal vártunk, mert biztosak voltunk benne, hogy megtapad és nem lesz semmi gond. Persze ez nem volt ilyen egyszerű. Vass doktor nem látott az ultrahangon semmit :(( és a vérvétel sem támasztotta alá egyértelműen a terhességet. Ugyan emelkedett a HCG szint, de nem eléggé, így nem volt kizárható a méhen kívüli terhesség sem. A hétfői UH viszont egyértelműen bizonyította, hogy ott van és a helyén van a mi drága kisbabánk.
A nyolcadik héten ismét volt egy kis izgalom, egy pici vérzéstől nagyon megijedtünk, de kiderült, hogy egy kis vérömleny durrant ki és aggodalomra semmi ok.
Békében boldogan teltek a következő hetek. Sokat aludtam, de ezenkívül semmi negatív terhességi nyavalya nem zavarta meg az idillt. Nem hánytam, nem voltam kívánós csak végtelenül boldog!!!!
Izgatottan vártuk a 12. heti vizsgálatot, amin kiderült, hogy minden tökéletesen rendben van. A vérvétel azt igazolta, hogy semmi gyanúja nincs születési rendellenességnek és ezt az ultrahang is alátámasztotta. Izgett, mozgott, szinte mindene kirajzolódott már a képernyőn és hallhattuk a pici szíve dobogását, amit a könnyeimmel küszködve hallgattam. :)))
A 16.hetes AFP vizsgálatot már a János Kórházban végezték el, ugyanis a Círis klinikán nincs terhesgondozás, így új orvos után kellett néznünk. Hosszas gondolkodás után a közelsége és a felszereltsége miatt a János Kórház mellett döntöttünk és  Lintner tanár úrra bíztuk a kisbabánkat.  Mivel a vizsgálat során kiderült, hogy egy picit nyitva van a belső méhszájam, ezért abban maradtunk, hogy ha jövök egy hét múlva az AFP eredményéért, akkor megbeszéljük,hogy hogyan tovább. Addig is kaptam a dupla adag magnéziumot és javaslatot arra, hogy hagyjam abba a munkát.
Május 3.án arra ébredtem, hogy nagyon befeszül a hasam, amit eddig nem tapasztaltam, de simogatásom hatására pillanatok alatt elmúlt, így nem is tulajdonítottam neki jelentőséget. dél felé viszont valami nagyon erős szorongás, feszültség , illetve valami belülről jövő rossz érzés tört rám, amit azonnal megosztottam a doktor úrral, aki mondta, hogy menjek be hozzá és megvizsgál. Miután a vizsgálat szerint minden a legnagyobb rendben volt én is megnyugodtam kicsit és gondoltam, semmi baj nem lehet, hiszen jó kezekben vagyok. Pénteken, 6.án reggel szintén hasonló hangulatban ébredtem, de azt hittem biztos attól van, hogy ma van az utolsó munkanapom és annyi mindent kell még elintéznem, de utána már minden rendben lesz,hiszen itt a nyár és más dolgom sem lesz , csak pihenni és várni a szeptember végét, hogy magunkhoz ölelhessük a mi drágánkat, akit egész életemben vártam.  Dél körül már nagyon rosszul éreztem magam és észrevettem, hogy pisilés után végigcsordul a combomon egy csöpp valami, ami vajon mi lehet, mert nem éreztem, hogy pisilnem kellene és mégis........
Gondoltam legyen ez vak lárma,de én mégis csak beugranék a kórházba. Az ügyeletes orvos megvizsgált és sűrű fejcsóválgatások közepette bejelentette, hogy nem szeret rossz hírt közölni, de szivárog a magzatvíz. :(((((  Azt hittem megnyílik alattam a föld. Tudtam, hogy ez nagyon nagyon rosszat jelent, de próbáltam azt gondolni, hogy nem igaz. Felhívtam Jancsit, de a szüleimmel nem volt szívem közölni a rossz hírt, mert annyira várták az unokájukat, hogy megszakadt volna a szívem, ha akkor ezt meg kellett volna mondanom nekik és reméltem, hogy pár napig még el tudom kerülni,hogy beszéljünk. Hátha csoda történik.... de nem történt. Egy hét kétségbeesett küzdelem, sírás és fohászkodás ellenére a burok nem forrt össze (biztattak ugyan, de mint utólag kiderült, ez a lehető legritkább esetben fordul csak elő) Május 13.án reggel elkezdtem vérezni. Az ultrahangon kiderült, hogy sajnos már alig van víz, amiben a baba további fejlődése biztosítva lenne. Péntek 13 volt......   Ez életünk legszomorúbb napja.